Amikor a feleségem közölte velem, hogy gyermeket vár, úgy felkavarodott a gyomrom, mintha a hullámvasúton száguldottam volna lefelé. Persze éreztem némi örömteli izgalmat, de mégis… te jó ég! Szülőknek való a gyerekvállalás, nem nekem!

Szóval itt lennék: a rémülettől kigúvadt szemmel izzadok, mint egy ló, és leginkább egy elfuserált, fejéből kérdőjeleket eregető rajzfilmfigurához hasonlítok, miközben életemben először próbálok felkészülni egy élőlény teljes körű gondozására és a vele járó felelősségre. Na jó, a macskámat leszámítva. Nekem kell arról gondoskodni, hogy ez a kicsiny emberi lény ne váljon szörnyeteggé, mire felnő. Ha elvetemült emberkerülő lesz belőle – csakis az én hibám lehet. Ha nem találja meg Luxemburgot a térképen, csak engem okolhatnak: miért nem biztosítottam neki színvonalasabb oktatást. Helyre kell majd tenni a gyereket, és természetesen ez is rám hárul majd. Ennyi buktató!

Emlékszem arra a napra, amikor az apám leültetett és feszengve „felvilágosított”. Mindkettőnk életében ez volt talán a legkínkeservesebb félóra. Képtelen lennék ugyanígy elbánni valakivel.

Persze lehet, hogy túl sötéten látom a helyzetet. Próbálom meggyőzni magam, hogy képes vagyok rá, és nagyszerű apa lesz belőlem. A gyermekemet kiegyensúlyozott, jól képzett, szép szál világpolgárrá nevelem, és nem is fogja utálni az apját.

Ezek után megjelenik lelki szemeim előtt a baba, aki egyelőre biztonságban bújik meg a feleségem szíve alatt. Hirtelen felpattan a rémült kis szeme, amint átfut a fején a gondolat: „Mi van, ha apu csődöt vall?”.

Amikor a feleségem bejelentette, hogy terhes, éppolyan émelygő érzés fogott el, mint amilyen a hullámvasúton lejtmenetben szokott előjönni. Persze izgatott voltam, de mégis… te jó ég! Az apaság végül is... az apáknak van kitalálva.

Itt vagyok tehát, kidülledt szemekkel, szakad rólam az izzadság, mint egy középszerű rajfilmhősről, a kérdőjelek ott keringenek a fejem körül, miközben megpróbálok felkészülni arra, hogy a macskámon kívül egy másik élőlényről is felelősségteljesen gondoskodjam. Nekem kell felelősséget vállalnom azért, hogy ebből a kis emberi lényből ne váljon közveszélyes őrült. Ha nem fog tudni beilleszkedni a társadalomba, az én hibám lesz. Ha a kölök nem találja meg Luxemburgot a térképen, engem kell hibáztatni, hogy nem járattam jobb iskolába. Terápiára kell majd járnia, és persze ezért is én leszek a felelős. Az egész gyereknevelés tele van hibázási lehetőséggel!

Még emlékszem, amikor apám leült velem, és zavarodottan elkezdett arról mesélni, hogy igazából nem is a gólya hozza… Ez volt mindkettőnk életének talán leggyötrelmesebb és legkínosabb fél órája. Ezt én nem tehetem meg egy másik emberi lénnyel.

Lehet, hogy kicsit túl is teszek itt magamon. Igenis, meg tudom csinálni. Igenis, nagyszerű apa leszek. Gyermekem a világ egészséges szellemű, jól nevelt és öntudatos polgára lesz, ráadásul még engem sem fog utálni.

Aztán elképzelem, hogy ez a kisbaba, még ott bent, feleségem pocakjának melegében, egyszer csak rémülten kitárja a szemecskéjét, mintha hirtelen eszébe jutna: „És mi van, ha apám egyszerűen nem képes erre?”

Amikor a feleségem közölte terhességének hírét, a gyomrom úgy elkezdett kavarogni, mint amikor az emberrel lefelé száguld a hullámvasút. Persze, izgatott voltam, csak… atyaég. A szülőség, izé, szülőknek való.

Szóval itt állok, meresztem a szememet, és folyik rólam az izzadság, mint valami bénán megrajzolt rajzfilmfigurának, a fejem körül röpködnek a kérdőjelek, miközben megpróbálok felkészülni ara, hogy teljes körűen és felelősséggel gondoskodjak a macskámon kívül egy másik élőlényről is. Felelősséggel tartozom azért, hogy ha ez az emberke felnő, ne valami szörnyeteg váljon belőle. Ha a gyerekről kiderül, hogy társadalmilag retardált, az az én hibám lesz. Ha a kicsi nem találja meg a térképen Luxembourg városát, én leszek a hibás, amiért nem adtam meg neki a megfelelő színvonalú oktatást. Pszichoterápiára kell majd járnia, és persze az is az én lelkemen fog száradni. Annyi helyen el lehet csúszni!

Emlékszem arra a napra, amikor apám leültetett, és feszengve mesélt a madarakról és a méhekről; az volt mindkettőnk életében talán a leggyötrelmesebb és legkínosabb félóra. Ezt nem tehetem meg én is egy másik emberi lénnyel!

Lehet, hogy ebben most sikerül felülmúlnom önmagamat. Meg tudom csinálni, én mondom; nagyszerű apa leszek. Az én gyerekem sokoldalú, művelt, derék világpolgárként fog felnőni, és nem fogja utálni az apját.

És aztán képzeljék el ezt a kisbabát a feleségem pocakjának biztonságot nyújtó fészkében, amint hirtelen riadtan kinyitja a szemét, ahogy beléhasít a gondolat: „Mi van, ha az apukámnak egyszerűen nem jön össze?”

Amikor a feleségem közölte velem, hogy terhes, hirtelen elfogott az a gyomorszorító érzés, amit egy lefelé száguldó hullámvasúton érez az ember… Igen, izgatott voltam, de… ó Istenem… A gyerekvállalás, hát az bizony érett embereknek való…

Szóval itt állok, kigúvadt szemekkel és verejtékben úszva, mint egy félresikerült rajzfilmfigura, kérdőjelek lebegnek a levegőben a fejem körül, miközben megpróbálok felkészülni arra, hogy a macskámon kívül egy másik élőlény is lesz az életemben, akiről gondoskodnom kell, és akiért felelősséggel tartozom majd. Az én felelősségem lesz, hogy ez a kis emberi lény ne váljon szörnyeteggé, ha felnő. Ha a gyerek teljesen antiszociális lesz, az is miattam történik. Ha nem találja meg Luxemburgot a térképen, engem hibáztassanak, amiért nem biztosítottam neki jobb oktatást! Terápiára lesz szüksége és természetesen ez is az én lelkemen szárad. Megannyi hibalehetőség!

Élénken él bennem annak a napnak az emléke, amikor apám leültetett és a madarakról meg a méhekről hebegett valamit, talán az volt mindkettőnk életének leggyötrelmesebb és legkínosabb félórája. Képtelen vagyok megtenni ezt egy másik emberrel…
Talán túlságosan előreszaladok. Meg tudom csinálni, meg én! Nagyszerű apa lesz belőlem! Az én gyerekem egy sokoldalú, művelt, egyenes polgára lesz a világnak és nem fog utálni engem.

És akkor elképzelem a babát, még biztonságban, az anyja hasában, amint hirtelen tágranyitja riadt szemeit, mintha ez futna át az agyán: „Mi van, ha Apa mégse képes rá?”

Amikor a feleségem közölte velem, hogy áldott állapotban van, a gyomrom olyan görcsbe rándult, mint a hullámvasút lejtőjén. Izgatott voltam, ó igen, de…te jószagú úristen!
Én mint szülő?

Ott álltam, malomkerék nagyságúra kikerekedett szemekkel és csak úgy szakadt rólam az izzadság, leginkább valami nyomorult rajzfilmfigurára hasonlítottam, akinek a feje körül hemzsegnek a kérdőjelek, mialatt megpróbáltam megbarátkozni egy másik élőlény – leszámítva a macskámat – feletti teljes körű gondoskodás és felelősségvállalás gondolatával.
Immáron én vagyok a felelős azért, hogy egy kisember felnövekedvén ne váljon tökéletes szörnyeteggé. Ha a gyermek a társadalom számkivetettje lesz, az is az én hibám. Ha a gyerek nem találja meg Luxemburgot a térképen, enyém a szégyen, hogy nem részesült jobb nevelésben. Mindkettejüknek gondoskodásra van szüksége, természetesen ennek a terhe is az én vállamat nyomja. Annyi lehetőség, hogy elszúrjak valamit!

Emlékszem arra napra, amikor apám leültetett és feszengve mesélt nekem a madarakról és a méhekről; ez a félóra valószínűleg mindkettőnk életében a leginkább kínzó és kínos emlékként marad meg. Képtelen lennék végigcsinálni ugyanezt egy másik emberrel!

Lehet, hogy túlzottan elébe vágtam az eseményeknek? Hiszen képes vagyok rá; nagyszerű apa lesz belőlem. A gyermekem felnő és a társadalom teljes értékű, tanult, kiváló tagja lesz, és nem fog gyűlölni engem!

Aztán elképzeltem a kisbabát, aki még biztonságban kucorog a feleségem pocakjában, amint hirtelen rémülettől tágra nyílik a szeme, miközben egy szörnyű gondolat suhan át az agyán: "Mi lesz, ha apám mégsem próbálja meg…?"

Amikor a feleségem bejelentette, hogy terhes, ugyanúgy rándult össze a gyomrom, mint amikor az ember a hullámvasúton ülve a mélybe zuhan. Izgatott voltam, persze, de… te jó ég! Mindig úgy voltam vele, hogy a szülőség… noshát, szülőknek való.

Úgyhogy itt állok, mint valami rosszul megrajzolt, kidülledt szemű rajzfilmfigura: patakokban folyik rólam a víz, röpködnek a kérdőjelek a fejem körül a levegőben – közben meg próbálok felkészülni arra, hogy a macskámon kívül egy másik élőlényért totális gondoskodással és felelősséggel fogok tartozni. Felelős vagyok azért, hogy ebből az emberkéből felnőtt korára ne váljon szörnyeteg. Ha a gyerek társadalmilag degenerált lesz, az én hibám. Ha a kicsi nem találja Luxemburgot a térképen, rám lehet mutogatni, mert nem biztosítottam neki minőségibb oktatást. Aztán majd terápiára lesz szüksége, és persze annak is én leszek az oka. Annyi mindent el lehet rontani!

Emlékszem a napra, amikor az apám leültetett, és nagy feszengve elmesélte nekem a madarakról és a méhekről szóló történetet – talán mindkettőnk életének ez volt a leggyötrelmesebb és legkínosabb félórája. Én ezt nem tehetem meg egy másik emberi lénnyel.

Lehet, hogy most egy kicsit előreszaladtam. Meg fogom oldani, mondom magamnak, nagyszerű apa leszek! A gyermekemből széles műveltségű, jól képzett, derék világpolgár lesz, és nem fog utálni engem.

Aztán elképzelem, ahogy a babának – még a feleségem pocakjának biztonságában – hirtelen ijedten kipattan a szeme, amint felötlik benne a gondolat: „Mi lesz, ha az apukám egyszerűen nem tud megbirkózni a helyzettel?”