Amikor a feleségem bejelentette, hogy terhes, éppolyan émelygő érzés fogott el, mint amilyen a hullámvasúton lejtmenetben szokott előjönni. Persze izgatott voltam, de mégis… te jó ég! Az apaság végül is... az apáknak van kitalálva.

Itt vagyok tehát, kidülledt szemekkel, szakad rólam az izzadság, mint egy középszerű rajfilmhősről, a kérdőjelek ott keringenek a fejem körül, miközben megpróbálok felkészülni arra, hogy a macskámon kívül egy másik élőlényről is felelősségteljesen gondoskodjam. Nekem kell felelősséget vállalnom azért, hogy ebből a kis emberi lényből ne váljon közveszélyes őrült. Ha nem fog tudni beilleszkedni a társadalomba, az én hibám lesz. Ha a kölök nem találja meg Luxemburgot a térképen, engem kell hibáztatni, hogy nem járattam jobb iskolába. Terápiára kell majd járnia, és persze ezért is én leszek a felelős. Az egész gyereknevelés tele van hibázási lehetőséggel!

Még emlékszem, amikor apám leült velem, és zavarodottan elkezdett arról mesélni, hogy igazából nem is a gólya hozza… Ez volt mindkettőnk életének talán leggyötrelmesebb és legkínosabb fél órája. Ezt én nem tehetem meg egy másik emberi lénnyel.

Lehet, hogy kicsit túl is teszek itt magamon. Igenis, meg tudom csinálni. Igenis, nagyszerű apa leszek. Gyermekem a világ egészséges szellemű, jól nevelt és öntudatos polgára lesz, ráadásul még engem sem fog utálni.

Aztán elképzelem, hogy ez a kisbaba, még ott bent, feleségem pocakjának melegében, egyszer csak rémülten kitárja a szemecskéjét, mintha hirtelen eszébe jutna: „És mi van, ha apám egyszerűen nem képes erre?”